Szakmai arspoétikám

Részlet a 2006-ban írt pszichodráma záródolgozatomból

A vizsgacsoportom vezetése nagy szakmai kihívás volt számomra. A csoportba jelentkezéskor azt ígértük, hogy emberi és szakmai tudásunkat felelősséggel és alázattal használva vezetjük őket e szép, küzdelmes és nehéz munkában. A kezdetekben nagyon féltem, nehogy elrontsak valamit. Az egyéni szupervízoromtól ekkor fontos útravalót kaptam. Azt mondta, biztosan fogok hibázni, három–négy évbe telik mire igazán biztonsággal fogok vezetni. De bármilyen tudásra is tegyek szert, nincs arra garancia, hogy mindig mindent maximálisan jól fogok tenni. Egyet kell megjegyezni, és azt csupa nagybetűvel bevésni a gondolataimba: NE ÁRTS!
Most így még egyszer áttekintve a csoportban végezett munkámat úgy érzem ezt sikerült megvalósítani. Sok nehézségen átsegített ez a mondat. Vezetőtársammal együtt élveztem a munka minden percét. Számos nehéz helyzettel kellett megküzdenem, ami az egyéni szupervízorom segítsége nélkül nem sikerült volna. Nagyon fontos számomra, hogy nemcsak azt jelezte, ha valami nem jó, hanem azt is, ha valamit nem láttam meg, illetve ha egy játékból kinőhet folytatásaként egy újabb. Segítségével valamennyi csoporttag lelki érési folyamatát tudatosan tudtam figyelni.
A csoport végére sikerült valamennyi csoporttagnak az általa megfogalmazott változás felé vivő úton néhány fontos lépést megtenni. Eközben én is nagyon sokat tanultam, fejlődtem. Ugyanakkor azt is látom, még hosszú út áll előttem mire igazi érett vezető leszek. Látom, miben kell fejlődnöm, úgy érzem, képes leszek rá. A következő csoportjaimat még a csoporttagok biztonságos fejlődése és a saját szakmai fejlődésem érdekében szupervízió mellett vezetem.
Paulo Coelho: A Zahír c. könyvéből idézek egy számomra fontos gondolatot, mely célként, hosszú távon előttem lebeg:
„A korlátozó tényező: mindannyiunk életében van egy esemény, ami felelőssé tehető azért, hogy megálltunk a fejlődésben. Egy trauma, egy különösen fájdalmas vereség, egy szerelmi csalódás, vagy akár egy győzelem, amit nem tudtunk megfelelően feldolgozni. Ez az esemény gyávává tesz, és nem tudunk továbblépni. A varázslónak, okkult hatalmának növelése érdekében, legelőször ettől a „korlátozó tényezőtől” kell megszabadulnia, ehhez azonban újra kell gondolnia az egész életét, hogy megtalálja hol rejtőzik ez a pont.
A korlátozó tényező! Ez tökéletes összhangban van az én íjászati tanulmányaimmal – az egyetlen sporttal, amit szeretek. A mester azt mondja, hogy egyetlen lövést sem szabad megismételnie, ugyanis azzal nem sokra megyünk, ha a találatokból és a hibákból próbálunk tanulni. Sokkal fontosabb, hogy addig gyakoroljunk, amíg nem szabadulunk meg attól a kényszertől, hogy el kell találnunk egy célpontot, és amíg nem változunk át mi magunk a nyíllá, az íjjá, és a célponttá. Attól a perctől kezdve a „dolog” energiája (az én kyudo-mesterem, aki japán zen-buddhista íjászatra tanított, soha nem használta az „Isten” szót) fogja vezetni a kezünket, és nem akkor fogjuk elengedni a nyilat, amikor mi akarjuk, hanem amikor a „dolog” úgy gondolja, hogy elékezett az ideje.”
Olyan pszichodráma vezetővé szeretnék válni, aki képes átváltozni nyíllá, íjjá és a célponttá.