Az elmaradt búcsú terhe

Írta Varjú Blanka

Az el nem gyászolt veszteségeink egész életünkön keresztül megnehezítik életünket, megbetegíthetnek, akadályozhatják kiteljesedésünket az élet egyes területein.

Rékával, egy általam pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportban ismerkedtem meg. Életének, a csoportban végezett munkájának csak egy szeletét mutatom be, mintegy illusztrálva mekkora súlya lehet életünkben az el nem gyászolt veszteségeknek.

Réka 13 éves koráig élte a gondtalan gyermekéveit. Kitűnő tanuló volt, orvosi pályáról ábrándozott. Aztán egyik óráról a másikra fel kellett nőnie. Édesanyjáról kiderült, hogy daganatos beteg. Hirtelen kórházba került, többé már nem találkozott az egészséges édesanyjával. Otthon ő vette át a helyét a háztartás vezetésében, amikor hazakerült a kórházból ő ápolta, fürdette szinte egyedül két évig. 15 évesen, elsős gimnazistaként meghalt édesanyja. Azt, hogy mi volt a betegsége, csak felnőtt korában osztotta meg vele a család. Az addig jó tanuló, jól nevelt kislányból, dacos, tanulást elhanyagaló kamaszlánnyá vált. Alig kettesekkel végigküzdötte a középiskolát, eközben nagyon megromlott édesapjával a kapcsolata.

19 évesen férjhez ment, az anyaság jelentette neki a kiteljesedést, a családjáért élt, dolgozott. Gyermekkori álmát, hogy felsőfokon tanulni szeretne, mélyen eltemette magában. Semmilyen vizsgához kötött iskolai teljesítményre nem volt képes, pánik beteg, és depressziós lett.

Az édesanya elvesztésének története:

Az utolsó kórházban töltött napok alatt Réka bement az édesanyjához, és meghitt beszélgetésbe kezdtek. Ekkor megjelent egy közeli rokon, aki kivonszolta a szobából – „ez nem neked való hely”. Másnapra az édesanyja meghalt. Réka így életében nem tudott elbúcsúzni tőle, örök kérdésként maradt lelkében miről beszélgettek volna, mit mondott volna neki édesanyja.

Az, hogy nem tudott tőle elköszönni, megnehezítette az elgyászolását. 15 évvel a halála után, még teljesen feldolgozatlan volt vesztesége, ez okozta felnőtt kori betegségeit és tanulási nehézségeit.

A pszichodráma módszerrel sikerült feldolgoznia édesanyja elvesztését, sikerült lélekben elbúcsúzni tőle. Ezt követően néhány hónap alatt elmúlt a depressziója és pánik betegsége. Megszűnt a tanulási blokk. Valamint két hónappal az önismereti csoport befejezését követően sikeres angol nyelvvizsgát tett, majd júniusban két tantárgyból emelt szinten leérettségizett. Júliusban főiskolára nyert felvételt, ahol most végzős hallgató.

41 éve várok Rád - egy megkésett találkozás

Írta Varjú Blanka

"A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. ... Úgy tudtam eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást."

Annát csecsemő korától anyai nagymamája nevelte, vele alakult ki igazán mély érzelmi kötödése. Szülei éltek, csak a sok munkától nem értek rá foglalkozni vele.

6 éves volt, amikor a nagymama megbetegedett, kórházba, került. Egyszer elvitte édesanyja meglátogatni, ezt követően a nagymama néhány napon belül meghalt.

Anna, míg a mama kórházban volt, nyári napközis táborban töltötte napjait. Szülei nem beszéltek a mama haláláról, nem vitték el a temetésre. Arra emlékezett, hogy naphosszat csak ült, és várta a szeretett nagymamát, aki nem érkezett meg. 

"Csak ültem, sírtam és vártam. Nem értettem semmit. Azt hittem már nem kellek, nem szeret.A várakozás élményemet egyre inkább átszőtte a reménytelenség és a fájdalom. Ez a néma fájdalmas várakozás ma is itt van a lelkemben 41 év után. Mára már azt sem tudom mire, csak állandósult bennem egy reménytelen várakozás érzés"- mondta Anna első találkozásunk alkalmával. Arra már nem emlékezett, mit mondtak szülei, hová lett a nagymamája. A mama halálát követően elvesztette biztonságát. Az addig vékonyka kislány egyre nagyobb testet növesztett. A gyengeségét, sebezhetőségét így próbálta ellensúlyozni.

Beszélgetéseink során kiderült soha nem volt a nagymamája sírjánál. Kérésemre felkereste szüleit, régi fényképeket kért a szeretett nagymamáról, és elkezdett emlékezni. 

Aztán pszichodramatikus módszer segítségével lélekben mégegyszer találkozott a beteg nagymamájával, aki elmondta messzi útra készül. Elbúcsúztak egymástól, még utoljára megölelték egymást, és tudta, majd a csillagok közt fogja látni a mamáját, és hite szerint, majd ha eljön az ideje, az égben találkoznak. Addig fentről vigyáz rá a mama. 

A katartikus lelki találkozást követően Anna készen állt arra, hogy 41 évvel a halál bekövetkezte óta először elmenjen a nagymamája sírjához. A temető több mint 250 kilométerre volt otthonától.

Egyszerre nagyon várta és nagyon félt ettől a temetői látogatástól. Eszébe jutott egy kislánykori emlék a mamáról. Volt anyukájának egy kötött pulóvere, ami kinyúlt és a nagymamája neki vart belőle kisruhát, amit egy bojttal kötött össze. Egy ilyen bojtot készített és vitt a nagy „találkozásra” a temetőbe. Egyedül, tele szorongással érkezett: „Mi lesz most velem, hogy fogom ezt kibírni.?” Két és fél órát töltött a temetőben, ahol lélekben sokat beszélgetett a nagymamájával, sokat sírt. Eddig a lelkében egy üresség „egy lyuk” tátongott a hiányától. 

A következő találkozásunkkor így beszélt a temetői élményeiről: "A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. Éreztem a nagymamai örökség jó és rossz részét. Egyszerre, minden olyan „kerek, egész lett”.

Úgy tudtam jött eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást. Tudtam, a fizikai valóságban már nem találkozunk többé, de lelkemben végre 41 év után újból „él” a nagymamám, akinek megígértem, máskor is eljövök a sírjához. "

Hazatérve meglátogatta szüleit. Előzetesen kérésükre küldött fényképet a nagymamája sírjáról, olyant is, amin ő is látható. (A fotókat részben egyedül, részben egy temetőt látogató segítségével készítette) Édesanyja elmondta két napig csak sírt, úgy érezte, mintha ő is ott lett volna a temetőben. Apukája hatalmas megkönnyebbülésről számolt be. Ekkor tudta meg, hogy szülei a temetés óta nem keresték fel a nagymama sírját, egymás közt sem beszéltek róla. 41 év után ők is elkezdtek gyászolni. Ők is tervbe vették a sír meglátogatását.

Négy évtized után együtt gyászolt a család.

Búcsú a meg nem született gyermektől

Írta Novák Magdolna

Anna 38 éves, de sokkal fiatalabbnak tűnő vékony asszonyka már sok szenvedésen, veszteségen átküzdötte magát, amikor találkoztunk. Gyermek és fiatal felnőtt kora bántalmazásainak nyoma nem múlik lelkéből, az emlékek olykor szívszorongatásban, depresszióban ütik fel fejüket.

Úgy érzi, jelenlegi párkapcsolati problémájának egy fontos kiindulópontja az a baleset, melyben 21 éves vőlegénye életét vesztette.

"Tulajdonképpen már nem is voltunk jegyesek, mert én nem tudtam elképzelni, hogy anyává váljak. Ő pedig ragaszkodott a családhoz. Szakítottunk, és ő meghalt. Félek, hogy részem van benne. Ésszel mintha tudnám, hogy nem, és mégis ..." "A temetőbe sem tudok kimenni."

Akkor úgy tűnt a búcsú nélküli távozás bűntudattá dagadt. Javasoltam, hogy pszichodráma módszerrel tegye meg azt, amit nem tudott megtenni, mondja el, amit nem mondhatott el neki.

Meglepett, amikor berendezte a színt, az együtt töltött utolsó évük őszét idézte meg. (Ezután, télen szakítottak) Később derült csak ki, hogy miért volt fontos ez az idő.

Ezen az őszön Arnold katonai szolgálatot töltött, ami előtt eljegyezte Annát, és megkérte, hogy amíg szolgál, Anna éljen az ő családjával. A szerepcserékben komótosan helyezkedett el. Lassan és hosszan beszélt. Kifejezte haragját, amiért Attila nem állt ki mellette anya ellenében, megvitatta a képtelen kérést, ami csupán a férfi féltékenységét szolgálta. Nem ejtett könnyet. Egyre vontatottabbá vált a jelenet. Valami benn rekedt.

Sóhaja jelezte, hogy valamit még el kell mondania.

"... és bocsáss meg nekem, amiért elvetettem gyermekünk! Tudom, Te mennyire vágytál rá, de én nem tudtam vállalni ..." 

Kiderült, hogy a meg nem született gyermek éppen most 21 éves lenne. Anna tőle is el akart búcsúzni.

Most kibuggyantak a könnyei. Lassú patakból zubogó folyammá duzzadt az könnyáradat, amíg megbocsátást kért meg nem született fiától, aki fantáziája szerint olyan, mint az apja. Megkönnyebbült, amikor rájött, a fiú nincs egyedül: apa és fia együtt vannak.

Négy hónap múlva Anna, kiment a temetőbe Arnoldhoz.